Megkapni és elengedni

2025. október 18.

Sokszor mondják nekem és én is azt tapasztalom, hogy mire valamit igazán jól tudnánk, addigra már nincs lehetőség azt igazán jól csinálni. Sőt, mire az életben mindent megtanulunk, ami egy könnyű élethez kell, addigra az életnek vége. Akkor meg már mire megyünk vele? Micsoda kitolás! – mondhatjuk. Tényleg sokszor tapasztaltuk, hogy mire valamit sok frusztráció, hibázás, kudarc és nehézség során megértünk, hogy hogyan lenne érdemes művelni, addigra sokszor már nincs lehetőségünk azt tökéletesen meg is valósítani. S talán így van ez az egész élettel. Mire megtaláljuk, hogy mi az élet lényege, miért vagyunk itt, addigra vége az életnek. Mire megtanuljuk, hogy hogyan kell jól élni, addigra „belehalunk” az életbe. Hozzáteszem, a legtöbb embernek az élet végére sem sikerül ezt megtanulni… Akinek ez mégis sikerül, az úgy is érezhetné, hogy ez kitolás. Mire megvan a bölcsesség, addigra elhasználjuk magunkat, elfogy a fizikai erő és testi egészség. Lejár az idő a tanulásra. A tudás megvan, de ez az élet már nem visz tovább, hogy sokáig élvezd is a tudást. Amikorra már minden könnyű lehetne, addigra kihúzzák alólad a lehetőségek talaját.
Talán, mert nem ez a lényeg. Talán, mert nem csak az élvezetes élet a fő cél, amiért itt vagyunk, hanem maga a tapasztalás és megértés felszabadító öröme. Rájövünk életünk során, hogy saját szenvedéseink legtöbbjét nem az élet nehézségei, vagy más emberek okozták, hanem inkább saját magunk egy hibás szemlélettel, a tudás és kiaknázatlan készségek hiányával. Ott rá kell jöjjünk, hogy végig mást gondoltunk az életről. Kiderül, a cél nem a könnyű élet volt, hanem a könnyű halál.

Az élet maga „csak” az út? Na de honnan hová? Mi ennek az értelme? Azért születünk nehézségek során ünnepelve, azért élünk nehézségek és örömök között az élet ösztönös vágyával és a halál ösztönös félelmével, hogy az egész lényege egy „sikeres felkészülés” után egy „sikeres vizsga” legyen? „Odaát” a lélek az élet iskolájába beiratkozik tapasztalásszomjjal, tudásvággyal?
Miért? Erre a választ talán egy „jó út” vége felé érzi az ember.

Elfelejti önmaga lényegét a lélek, hogy újra megtanuljon emlékezni és visszatalálni oda ahonnan jött? Hol és mire akarja a lélek „használni” a reszkető kézzel átvett „diplomám”, tudni az élettudásom, ha már túl vagyok az életen? Szerintem ehhez a válaszhoz kell az úton végigmenni és a „célba(el)találni”. Az életet nekünk személyként nem lehet túlélnünk.
Azt gondolom, ha a végén sem sikerül egy pontnyi szűk célba (el)találni, mert élete során nem a felszabadulásra törekedett a személy, akkor az élet vége – az elvesztegetettség és a kötöttségekkel terheltség folytán – egy nehéz halál lesz. S bármilyen sok „hibát” követünk is el, ha az élet egésze egy életen túli célra irányul őszinte hitelességgel és igazi szabadságra törekvéssel, akkor a végén minden megkönnyebbült értelmet nyerhet. S az értelmet nyert halál elfogadása és átélése is könnyebb lesz.

Egyszerűen mondva, egy a tanulás megúszására játszó könnyűségre törekvő élet vége nehéz lélekkel nehéz halál lesz. S egy tudatosabb, felszabadulásra törekvő, feladatokra figyelő nehéz élet vége könnyű lélekkel könnyű halál lesz. Az élet a halálban megmérettetik. Ehhez nem kell vallásosnak lenni, erről számolnak be, akik hivatásukból fakadóak kísérnek emberek az élet végén.
Miért érdemes minden pillanatot mélyen megélni és minden pillanatban a fejlődésre is törekedni? Azért, hogy úgy tudd a végén „elengedni” a nyílvesszőt az utolsó tökéletes lövésnél, hogy azáltal okafogyottá tudjon válni további célzás, eloldódni tudjon minden további akarás. S tudd: Igen, ezért jöttem! Igen, megérkeztem! Igen, ez vagyok és voltam én! Igen, ez már nem én vagyok. Igen én Az vagyok.
Ez egy „Ki nevet a végén” társasjáték. S minden jó volt, ha a vége jó.

S mi lészen az itt maradottakkal? Tanítjuk és emlékeztetjük őket a fentiekre. Születésünkkel, életünkkel és halálunkkal is, mint egymás testvéri tanítói. Senkit sem sajnálni kell, hanem segíteni. Magunkkal kezdve és így másokra hatva.
S ahogy nem vihetünk magunkkal semmit az életből, úgy tűnik a felhalmozott értékes személyes tudásunkat is érdemes időben átadni az arra érdemeseknek és ezzel emelni környezetünket. Nem mellesleg ez a fejlődő egyén önmeghaladásának is pozitív jele.
Ez a paródiavideó ironikusan megmutatja a lényeget. Ahogyan az élet is paradoxonokkal ironikusan tanít.