A neheztelés önmérgezés

2020. január 7.

“Majd akkor megbocsátok neki, ha ő bocsánatot kért!” – “Nem kérek bocsánatot, mert úgyse fogadja el.” Tehát sohanapján! Sakk – Matt!

Itt az ősz, az elengedés évszaka. A tél a tiszta rendé. Amiből tavasszal újra erővel lehet indulni.

Mit érdemes elengedni? Ami nem jó nekem, ami lehúz, ami feszít, nem boldogít, ami mérgez, szétzilál, nem épít, nem visz előre, nem az enyém, nem én vagyok. Na és a harag, a sértettség, az utálat, a neheztelő elvárás, az önigazoló alázat nélküli gőg minek nevezhető?

Sokan nem tudják, hogy a bocsánatkérés és megbocsátás két külön világ, nincs közük egymáshoz, nem járnak kéz a kézben, nem függnek egymástól és nem is következnek egymásból. Két szabad ember önálló és egymástól független döntései.

Azt is kevesen ismerik fel, hogy ez ugyanannak a dolognak két olyan oldala, amelyeken mindannyian rendszeresen előfordulunk. Egyszer a megbántó és egyszer a megbántott oldalán. Ez ilyen, mert tanuljuk egymást és magunkat, nem lehet megúszni. Csak érzékenyebbek vagyunk arra, ha nekünk valami rosszul esik, és hajlamosabb az ember erre jobban is emlékezni. Pedig megértőek tudunk lenni mindkét oldalra is, ha emlékezünk egy kicsit, hogy mi is voltunk már ott, vagy lehetünk még ott, vagy épp egyszerre vagyunk a másik oldalon is csak épp egy másik szituációban.

Bocsánatkérés, azaz belátás, megértés, a kapcsolatrendezés szándékának megmutatása, a saját felelősség felvállalása. Döntés arról, hogy cipelek-e magamban egy terhet tovább. Megtehetem magamért és a másikért, akkor is, ha a másik nem akar megbocsátani. Én megtettem. A híd saját oldalamon lévő részét megépítettem. Hidat csak az kezd építeni, aki valóban át akar jutni a másik oldalra.

A megbocsátás a megértés, a kapcsolatrendezés szándékának megmutatása, és döntés arról, hogy nem mérgezem tovább magam azzal, ami engem lehúz. Valamint sok esetben saját felelősség felvállalását is jelenti. Amikor mérges vagyok, akkor a méreg bennem hat, a másikhoz ritkán jut el. Megtehetem akkor is magamért, ha a másik nem fejezi ki, hogy sajnálja a történteket.

Egy kapcsolatban ugyanis mindig ketten vannak egy történetben. Aki a saját felelősségét a másikra tolja, azzal a másikat tovább szorítja bele a harcba saját maga ellen. Aki bocsánatkérést vár a megbocsátáshoz, az felelősséget tol és a megbocsátás, mint elengedés nehéz lépését akarja megúszni. Az ilyen ember soha nem tud megbocsátani, mert a megbocsátás nem a bocsánatkéréstől függ, legfeljebb kicsit könnyít rajta.

Sohasem késő megbocsátani!

Sohasem késő bocsánatot kérni, megkövetni valakit!

Még a másik halála sem akadályozhat meg ebben, csak a saját halálom. Melynek pillanatában viszont az életem minden magamra vett és el nem engedett terhe, feszültsége ott fog rám sok tonnányi sziklaként nehezedni, s talán odaát a mélybe húzni. Ugyanakkor minél hamarabb megteszem bármelyiket, annál többet tudunk felszabadultan élni, egy rendezettebb kapcsolatban. Magammal. Másokkal.

 

Mit kell engednem, hogy bocsánatot tudjak kérni?

  • Azt az énvédő illúziót, hogy a saját felelősségem csak akkor kell felvállaljam, ha ő is kimondja az övét.
  • Azt a gondolatot, hogy a másikért kell a sajnálatom kifejeznem, és hogy szükség van az ő részéről az elfogadásra, ahhoz, hogy a saját részem megtegyem.
  • A halogatást, hogy a jelen pillanatnál van erre alkalmasabb időpont.

 

Mit kell elengednem, hogy meg tudjak bocsátani?

  • Azt a tévedést, hogy a megbocsátás egy válasz a bocsánatkérésre.
  • Azt a gondolatot, hogy a másiknak kell megbocsátanom, ahelyett, hogy saját magamból bocsátanám el a neheztelés nehéz súlyát.
  • A neheztelés fenntartásához való makacs ragaszkodást. Azaz, azt az illúziót, hogy haraggal tudom a magam önbecsülését és az élet igazságosságát fenntartani.
  • Azt a tévedést, hogy a megbocsátás egyet jelent a helytelen magatartás erkölcsi súlyának csökkentésével, a viselkedés elítélésének feloldásával.
  • Azt a naiv elképezést, hogy a harag kifejezésével és fenntartásával bosszút tudok állni sérelmeimért, büntetni tudom vele a másikat, és ennek bármi haszna lenne számomra.

 

A megbocsátás ott van, ahol én vagyok. Én meg ott vagyok, ahol a jelenem van. Tehát minden pillanatban ott a lehetőség a döntésre, hogy hordom-e magamban tovább, vagy elengedem, … a valóságra húzott elvárásaim.

Mi történik, ha őszt teremtek és az elengedést megteszem magamért. Eljön a tél tiszta rend érzése. Majd a tavasz illatos felszabadultság érzése.

Bocsánatot kérni és megbocsátani elsősorban magunkért kell és ez hatni fog a másikra is. Megbocsátás az elfogadással kezdődik. A valóság elfogadásával, azaz nem harcolok ellene tagadással, nem feszülök neki. Ez a valóság, ez már megtörtént, és ezt a tényt elfogadom nyugodt lélekkel. Ami nem jelent egyetértést valaki tettével, vagy egy megváltoztatható rossz helyzetbe való beletörődést. A megbocsátás a történtek, mint valóság elfogadásával kezdődik, a tudatos megértéssel és belső rendezéssel folytatódik és az önmagam dolgát nehezítő belefeszülés elengedésével fejeződik be.

Bocsánatot kérni és megbocsátani nagy erőt és bátorságot kíván, mert túl kell lépni a félelmeinken. Csak egy igazán bölcs és jellemes ember képes bármelyikre is. Aki felismeri, hogy mit tanult minden konfliktusból, miben erősödött meg minden nehézségben. Mert a bölcs embernek minden a javára van. Ha figyelünk, az életünkben minden rólunk szól, nekünk üzen. A már megkövesedett neheztelés is…