A tudat lélekzete
Mitől tartják a harcművészetet jellemformáló, személyiségfejlesztő hatásúnak? Mitől lehet az, hogy aki harcművészetet gyakorol, az érezhetően erősödik az életbeli helytállásban, énerejében, kiegyensúlyozottságban? Mi lehet a hagyományos harcművészetekben, ami analóg az emberi élettel? Talán kívül a dojón az élet is egy harc… vagy inkább játék… vagy mindkettő…? Írásomban ezekre a kérdésekre nem tudok teljes választ adni, de megkísérlek a saját felismeréseim alapján a kettő közötti kapcsolatból valami lényegest megmutatni.
Mitől harc?
Megjelenik a harc az életben valóban, és általában nem a konkrét biológiai életben maradás érdekében, hanem sokkal inkább lelki értelemben. Az embert legalább kétféle eltérő pólusú és irányú hatás éri az életben, melyek alapvetően meghatározóak és befolyásolóak az élete alakulásában, életminőségében, életútján. Ezek a hatások látszólag jöhetnek kívülről, és a magunkban jelenlévő erők is befolyásolhatnak minket. Sőt a kettő egyszerre működik, mert valójában nincs kint és bent. Egyes hatások pozitívan hatnak ránk, általuk fejlődünk, jól érezzük magunkat, míg mások rossz hatással vannak ránk, megakaszta
nak, lefelé húznak. Az egyén a döntéseiben, választásaiban, dilemmáiban ezek között a hatások, erők között találja magát és olykor harcba is keveredik belül önmagával és kívül a világgal egyaránt. Egyik sem könnyebb. A harc belül zajlik és belül dől el, kívül csak megnyilvánul. Önmagamban kell megküzdenem azzal, amit kívül győzök le. Az vagy , ami győz benned. Másképp mondva, amit nem uralsz magadban, az téged ural.
Mitől játék?
A lustaság is komoly benső ellenfél, de legnagyobb harcot a félelemmel vívjuk, amit a kétség táplál. Aki fél, az máris vesztett. Aki az élete elvesztésére figyel, az máris elveszítette azt. Ez ma megnyilvánul az elanyagiasodásban, az önzésben, vagy a sok lelki – kapcsolati problémában. Egy bölcs ember ebben a harcban már rutinosabb, kiegyensúlyozottabb, képes jól dönteni, jól cselekedni. Tudja mikor kell nyugton maradni, és képes is arra. Tudja mikor kell haladni az áramlással, és mikor és hogyan lehet cselekvéssel megváltoztatni a helyzetet. Képes jól megvívni csatáit magában és az életben.
Legyőzte önmaga kicsinyesebb részét, s így képes nagy emberré válni, nagyobb dolgokért élni és meghalni. Önmagáért. Azt, ami önmagában kevesebb azt képes feláldozni valami nemesebb megszületéséért. Jó harcos, így mondhatnánk, felkészült mindenre, nyugodtan és helyesen cselekszik. Ez a lelki-szellemi felkészültség és nyugodt várakozás hasonlít a harcművészetekben a küzdő alapállásra. Felkészültség az életre és a halálra. Nem fél, mert játékként gyakorolta a küzdelmet, felkészült, koncentrált, tudatában nem hagy teret gondolatoknak, ezért képes nyugodt maradni bármilyen helyzetben. A harcos teljesen jelen van, nyitottan figyel. Egy igazi harcos számára az egész már játék, mégha egy komolyan is vett játék.
Élem, hogy létezem
Alapelvekkel szeretném a párhuzamkeresést folytatni, ami megjelenik mind az életvezetésben, mind a harcművészetekben. A Seibukan Jujitsu-ban megfogalmazottan is jelen van három alapelv, melyek általánosan az életben is alapvető fontosságú pszichológiai dimenziók. Ez az észlelés, tudatosság és cselekvés hármasa. Ezek a szellemi- lelki és fizikai feltételei annak, hogy akár fizikai konfliktust, akár egy személyes, nehéz életbeli helyzetet a lehető legjobban meg tudjunk oldani. Számomra a bushido (a harcos útja), vagy a budo (a harc útja), illetve a harcművészet technikákban és szellemiségben is analógiája a tudatos életvezetésnek, önmegvalósításnak. Egyik pillanatban a támadó, másik pillanatban az önmagát védő szerepében vagyunk az életben is. Olykor pedig mindkettőben egyszerre, önmagunkban.
Úgy tűnik, hogy a három terület egymást támogatva, egymás után jelenik meg az időben, egy helyzetben, de meglátásom szerint nem választhatóak szét egymástól a valóságban, csak fogalmilag beszélhetünk külön róluk. Egyszerre van jelen bennünk mindhárom egy pillanatban, s a világban a cselekvés oldalán mutatkoznak meg. Minden pillanatban észlelünk, minden pillanatban jelen lehet a tudatosság (jó esetben), és minden pillanatban van cselekvés. Még a mozdulatlanságban is, csak akkor folyamatosan ugyanazt tesszük. Azt gondolom, ezek akkor lesznek a harcművészet és a tudatos életművészet alapelvei mikor a három összhangba kerül. Az észlelést kitágultan áthatja a tudatosság, a cselekvés pedig tudatos döntéssel születik. Más esetben az érzékelésnek egy szűk tartománya lesz csak tudatos, illetve a nem tudatos (tudattalan irányította) cselekvés (reakció) válik utólag tudatossá. Utóbbi azonban a sodródó vesztesek mintája.
Továbbgondolva a középpontja e hármasnak a tudatosság, mert a tudatban történik az észlelés, és a tudatból tudom valóban irányítani a cselekvést. Mintha a tudat lenne folyamatos áramlásban, lélegzésben. Be és elfogadja a világát, majd kifelé tettekkel teremt, rendez, a maga rendje képére. Egy mozzanatban, egyszerre, egységben. Úgy tapasztalom, hogy az egység kitartó gyakorlással sajátítatható el. A fizikai technikák, a lelki állapotok és szellemi elvek gyakorlásával. Most mégis ragadjuk meg külön-külön mind a három alapelvet, mind a harci helyzetekben, mind az élet harcaiban, mint folyton épülő és leépülő körforgásban.
Észlelés
Az észlelés és annak mélysége, intenzitása, tisztasága számomra egyfajta érzékenységet, kiélezettséget jelent, a figyelem fókuszáltságát és egyben teljességét. Ez teszi lehetővé, hogy a fizikai érzékelés, minél nagyobb terjedelemben váljon észleléssé, és az minél nagyobb mértékben váljon tudatossá.
Az észlelést a tudatos és akaratlagos koncentráltságon kívül tágítja a tudás is, mely a tapasztalatok tudatos reflexiójából épül. Ha nem tudatos, akkor a félreértelmezett tapasztalatok ronthatják is a tiszta észlelést. Tévedésekre, félreértésekre alapozott tapasztalat olyan, mint egy csapdába vezető út. Itt kapcsolódik a tudatosság az észleléshez, a múlt a jelenhez…
Az észlelés minőségét meghatározza a lelki- érzelmi állapot is, mert a figyelem csak nyugodt lehet. Csak nyugalomban erősödik, zaklatottságban szűkül. A nyugalom és azon keresztül az észlelés egyik forrása az elfogadás, mint viszonyulás, melyről döntést hoztam, mint kinyílás (igény, nyitottság) az igazságra és nyugalomra.
Az észlelés kívül-belül zajlik. Észleljük a világ történéseit, másokat, a helyzet állását és észleljük a saját történéseinket, állapotainkat, érzések, érzelmek, gondolatasszociációk hömpölygő láncát, folyamatát. Ezeknek a gondolatláncoknak egy múltból konzervált formája a tudattalan viszonyulás, látásmód, gondolkodási minták és azok szűrői, melyek szintén korlátozzák és torzítják az észlelést. Mindezt, ami észleli és irányítani tudja, az maga a tudat.
Tudatosság
A tudatosság, mint a tudat erejének megnyilvánulása egy misztérium. A tudatot megismerni, látni a szemet, ami lát, igen nehéz, talán lehetetlen feladat. A tudatosság viszont olyan, ami növelhető, tágítható. Ha a személyben erre megszületik az igény, a látás, tisztánlátás, a látó tudás, az autonómia, az önirányítás igénye.
Tudatosság által van tudomásom arról, hogy ki vagyok, mi történik, mi a helyzetem, mit tehetek és mit érdemes tennem. Számomra olyan, mint egy világossá tétel, ami lehetővé teszi a valódi látást. Meghatározza az észlelés javításához a figyelmet, a tudást, a lelki állapotot, az attitűdöket, az elme folyamatait. Tudatosítással, mint önismerettel látom tisztán önmagam állapotát, képességeimet és lehetőségeimet.
A tudatosság a világossággal (világosabbá tétellel) tulajdonképpen megtisztítja az észlelést, felemelve az igazsághoz közelebb, egy teljesebb valóság magasságába. Az érzékelt információ helyes és minél nagyobb mértékű felhasználása segíti a tisztánlátást. Tudatosítjuk az észlelt dolgokat, tisztázzuk a valóságot kívül-belül. Általa korrigáljuk, azaz átírjuk a korábbi tudattalan automatizmusokat, mintákat, melyek általában gátat jelentenek mindenben, ami élet és fejlődés.
A tudatosság által történik az értékek, célok és lehetőségek meghatározása, ami alapja a tudatos cselekvésnek. Ahhoz, hogy tudjam, mit akarok tenni, ahhoz az kell, hogy legyenek értékeim, céljaim, amivel összhangban határozom meg a cselekvés módját, mértékét.
Misztérium az is, hogy meddig növelhető a tudatosság, de a lényeg, hogy érdemes emberként járni az odavezető utat.
Cselekvés
Egy harci helyzetben célja a védelem, akár értéket, életet, testi épséget védek, akár egy konfliktus eldurvulását előzöm meg. Úgy gondolom az életben is erről van szó, ott is a védelem a tudatos cselekvés funkciója. Annak hiányában ugyanis a tudattalan sodródás marad, az működik, ha nem a tudatos cselekvés. Utóbbi lehet a nyugton maradás is. Tehát, ha én akarom a céljaim, értékeim alapján iránytani az élethelyzeteket, sőt az életem, akkor mindig cselekednem kell, méghozzá tudatosan, hogy ne hagyjak teret a tudattalan vagy mások által befolyásolt folyamatoknak.
Cselekedni számomra annyit jelent, mint belevágni valamiben, amikor azt meg kell tenni, vagy megtenni azt, amit ott a legjobb tenni, más esetekben pedig nem megtenni valamit, mert úgy a jó. Legalábbis számunkra… Nagy bölcsességet kíván felismerni, mi számunkra akkor a legjobb, hisz nem tudjuk közvetlenül a jövőt.
Ismerős az a gondolat, hogy a harc során cselekedni gondolkodás nélkül kell. Miközben a hétköznapi életben ezt nem tartjuk szerencsésnek, és az alapelvek között is a cselekvést a tudatosság előzi meg. Mi az igazság? Azt hiszem ebben az ellentmondásban a szavak, fogalmak összekavarodásáról van szó. A helyes, arányos és időszerű cselekvéshez a tudatosság szükséges, míg a tanult gondolatok automatikus láncolatát hallgatni és az által érzelmileg sodródni nem jelent jót. Ezt a legalacsonyabb szintű mentális folyamatot is „gondolkodásnak” mondja a köznyelv, de az „agyalás” kifejezés helytállóbb. A helytelen, hibás cselekvés utóbbiak által meghatározott, tudatosság nélküli, csak utólag tudatosítjuk hatását. Ezesetben nem mi irányítottuk saját viselkedésünk, automatikus érzelmi reakcióval reagáltunk. Egy harcban ez végzetes következményekkel jár, de lényegileg a mindennapi életben is.
Ismerős az a gondolat, hogy a harc során cselekedni gondolkodás nélkül kell. Miközben a hétköznapi életben ezt nem tartjuk szerencsésnek, és az alapelvek között is a cselekvést a tudatosság előzi meg. Mi az igazság? Azt hiszem ebben az ellentmondásban a szavak, fogalmak összekavarodásáról van szó. A helyes, arányos és időszerű cselekvéshez a tudatosság szükséges, míg a tanult gondolatok automatikus láncolatát hallgatni és az által érzelmileg sodródni nem jelent jót. Ezt a legalacsonyabb szintű mentális folyamatot is „gondolkodásnak” mondja a köznyelv, de az „agyalás” kifejezés helytállóbb. A helytelen, hibás cselekvés utóbbiak által meghatározott, tudatosság nélküli, csak utólag tudatosítjuk hatását. Ezesetben nem mi irányítottuk saját viselkedésünk, automatikus érzelmi reakcióval reagáltunk. Egy harcban ez végzetes következményekkel jár, de lényegileg a mindennapi életben is.
Világom közepén
A lényegét tekintve ebben is analóg a harcos útja és az emberi út. A jelen pillanat az egyetlen, ami valóságosan létező. Ezért minden itt dől el, minden egyes pillanatban, tehát az egyetlen létező pillanatban. Azaz a jelenben, – ha fentieket komolyan vesszük – élet-halál kérdés dől el. Az életvezetésben is, – ahogy egy harcban – a magam számára kedvező, önmagam emelő, vagy épp magam számára kedvezőtlen, sodródást okozó döntést hozhatok, s így cselekszem. Újra és újra ez zajlik. S egy életen át egymásra épülve a legkisebb, legjelentéktelenebb döntések is létrehozhatnak sorsfordító vagy akár végzetes helyzeteket.
A jelen pillanatot meghatározza az amerről jöttem, amit eddig tettem (az akkori pillanatokban). S ez a pillanat azzal, amit most cselekszem meghatározza, hogy merre haladok, mire lesz lehetőségem, mivel találkozom a jövőben.
A legjobb, amit tehetek a magam érdekében, hogy a tudatos jelenlétet gyakorlom. Minden pillanat lehetőség, nem jelentéktelen. A jelenlét jelentősége az, amit jelent most számomra, ahogy létezem benne. A jelenben létezem, bennem létezik, én vagyok az.
Csak önmagam lenni
Külön érdekes és megdöbbentő megélésem, hogy mennyire közvetlen kapcsolatban van a harcművészet-gyakorlás a jelenléttel. Milyen nyilvánvalóan erős szimbólumként mutatja meg ennek az üres, nyugodt, mégis teljes és intenzív, valamint nyitott, mégis felkészült állapotnak a jelentőségét az életünkben. Ugyanis lehetőséget ad arra, hogy könnyen meg tudjuk benne élni a jelenlét állapotát, a koncentráltságot. A dojoban megszűnik a világ. A harcművészet ugyanakkor a kiélezettségével pontosan és kíméletlenül mutatja meg azt is, ha ez a középpontomban való jelenlét egy pillanatra is megszakad, kizökkenek, a tudattalan erők sodrásába kerülök gondolatokkal, érzelmekkel. Máris elér konkrétan egy ütés, igen nehéz csapdahelyzetbe kerülök, földre visznek, vagy vágást, szúrást végezve néz szemembe az, aminek hatalma alá kerültem. Itt az ellenfél, az életben meg az, ami legyőzőtt és ural bennem. Minden pillanat a tanulásé is. Minden ellenfél, minden kudarc a tanító mesterünk, … ha ki akarunk szabadulni, fel akarunk állni, túl akarjuk élni a próbát, … ha viszont nem, akkor választott hóhérunk lesz. A küzdés képességét csak együtt, egymástól, egymás által tanulva, gyakorolva sajátíthatjuk el az életben és az edzésen is.
Mit tanulok?
Lelkesedj, harcolj, tanulj, játssz, élj, valósulj meg teljes lényeddel,
bátorsággal, alázattal, hálával, és hittel,
minden pillanatban,
kölünben lényegében véged van!
